Sebesen a madarakkal

A térdem lerobbanása óta igyekeztem az állóképességemet megőrizni és mivel lassan elkezdtem a gyógyulás útjára lépni, ezért a Kazsival (sportmasszőr) abban állapodtunk meg, hogy a héten már némi mozgást fogok végezni, és így a bringát lőttük mint lehetséges sport. Gyorsan fel is hívtam a Mestert, hogy állítson már össze a hétre valami jó kis edzéstervet, hogy az a sok munka, amit tavaly elkezdtem ne vesszen kárba és ha gyorsan talpra tudnék állni, akkor még esetleg a Kékes csúcsfutáson el tudjak indulni. 

Mester 3 edzést állított össze, az 1. 90 perc tekerés 130-as pulzuson, minimum 80-as pörgetéssel percenként; a 2. edzés már egy kicsit keményebb lett, 100-110 perc tekerés 125-ös pulzuson, benne 3 x 10 perc 140-en és változatlan fordulattal. A 3. edzést már alacsonyabb pulzuson (120-125 BPM) kellett volna megcsinálnom és kb. 2-2,5 órát kellett volna menjek, de ennek sajnos nem tudtam eleget tenni, mert...

Tegnap, egész nap lógott az eső lába, - gondoltam délelőtt kimegyek és letekerem a távot, de valamiért inkább a pocolós hangulat vett rajtam erőt és valami béna kempingezős francia limonádét bambultam a tévében, így nem mentem. Aztán délután F1, meg esőcskék, így felmerült bennem a gondolat, hogy talán hagyom az egészet és maradok otthon, de szerencsére sikerült erőt vennem magamon és csak elindultam és egyáltalán nem bántam meg...
 

Indulás előtt sok útvonal pörgött a fejemben, de aztán végül  33-ast lőttem be és Hortobágy felé vettem az irányt. Úgy terveztem, hogy jutok ameddig jutok, és kb. 1 óra körül visszafordulok. Útközben rengeteg madárral találkoztam, gólyák sétafikáltak tőlem 20 méterre, kicsivel távolabb egy kis kócsag keresgélt a napi betevője után, - madárénektől volt zajos a puszta. Ahogy haladtam kifelé és kifelé egyre több vetési varjúval futottam össze, akik zavartalan röpködtek összevissza, "bogarásztak" a fűben.

Lassan közeledtem az 1 óra felé, amikor már szépen kirajzolódott Hortobágy sziluettje és sejtettem, hogy a visszafordulás valahol a telepüsen fog bekövetkezni. Így is történt, ugyanis , olyan jól ment a pörgetés és persze köszönhetően a kellemes kis hát- és oldalszélnek, hogy sikerült 1 óra 3 perc alatt kivitorlázni a Hortobágyi Csárdához.

A csárda előtti körforgalomnál már tudtam, hogy hátra van még a fekete leves. Az eddigi kellemes hátszél, most nagyon fog fájni hazaútban. Igyekeztem bújni, csökkenteni a légellenállásom, a ruhámat minél jobban összerendezni, hogy kevésbé kapjon bele a szél. 

Már kifelé tartottam a faluból, amikor észre vettem, hogy az úton egy nagy árnyék repül, - sejtettem, hogy nem varjú, felpillantok és egy jókora madár siklott át a fejem felett és szállt az út jobbján lévő hatalmas fa egy csupaszabb ágára. Azt a mindenit, micsoda jószág!

A falut teljesen elhagyva ismét a vetési varjukkal találkoztam, akik közül  néhány a földtől alig pár centire, velem párhuzamosan repült és melléjük szegődtem egy darabig. Kellett ám nyomni rendesen, hogy tarthassam velük az iramot, - bőven 30 feletti tempóban, minden megerőltetés nélkül suhantak, nem úgy mint én, akinek meg a szívverése meg szépen 160 köré kapaszkodott fel. A "varjúverseny" után egy kicsit visszavettem és folytattam utam Debrecen felé.

Szálkahalmot elhagyva /vélhetően, mivel nem vagyok egy nagy ornitológus/ egy pusztai ölyvbe futottam bele. A madár kihasználva a szembeszél felhajtó erejét olyan szépen emelkedett felfelé mint egy könnyű kis vadászgép. Aztán a kívánt magasságot elérve vitorlázó üzemmódba kapcsolt és klasszikus körző mozgásba kezdett. Átrepült a jobbomra is és ott folytatta tovább a körözgetést. Sajnos nem álltam meg, hogy megnézzem, hogy lesz-e zuhanórepülés egy prédára, hanem az ölyvet magam mögött hagyva pedáloztam tovább. A nagyhegyesi körforgalmat elhagyva, bebújva bokorsáv mellé már jobban haladtam, mint kint a pusztán. A látóképi tónál lévő 2. huplin is túljutva a csárdánál már tudtam, hogy innen már nincs sok hátra és az is szinte végig sík, sőt lejtős részek is lesznek. Még egy párszor bebújtam a kormányba és kiálltam, amikor már kezdtem érzeni, hogy fáradok, de annak rendje és módja szerint simán hazagurultam.

És, hogy miért nem tudtam eleget tenni a Mester kérésének? Mert visszaútban olyan élményekben volt részem, úgy felspanoltam magam, meg persze a szembeszél miatt is, hogy 141-es pulzusátlagot tekertem a 120-125-ös pulzus helyett, de megérte, mert ilyen látványban nincs része az embernek minden nap. Szuper délután volt!

Kékes végveszélyben

4 éve, az négy éve készülök arra, hogy meghódítsam a Kékest. Eddig valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy nem tudtam elmenni a csúcsfutásra, ezért az idén elhatároztam, hogy  az 1:20 alatti félmaraton és a 3 órán belüli maraton után ez a verseny lesz a legfontosabb.

A maraton utáni héten minimális pihenőt tartottam, de aztán már teljes erőbedobással folytattam a felkészülést a Kékesre, aminek egyik állomása a T50 volt.

Már a fejemben volt a teljes edzésterv a csúcsfutásig, - először T50, majd egy kis pihenő, aztán Tarcalon a Kopasz megfutása 2x és még némi tempóedzés.

A T50 (Terep 50) alatt a sok-sok fel és le miatt éreztem a térdem, de különösebben nem volt vele semmi különösebb és mivel másnapra kutya bajom sem volt, ezért elmentem még egy kicsit futkározni bőven 4 perc alatti tempóban. Még másnap (ma egy hete) sem volt semmi bajom, viszont amikor kedden kimentem, azt hittem, hogy leszakad a bal térdem, - alig bírtam hazamenni.

Először azt hittem, hogy hidegfront, de sajnos nem az. Valószínűleg, - nagyon remélem -  hogy csak egy kicsit túltoltam a térdemnek és most némi kényszerpihenő jön, - viszont napról napra közeledik a június 2., a Kékes startja.

Még múlt héten csütörtökön voltam a masszőrömnél, aki meglézerezett, ami után sokat javult a térdem és tompult a fájdalom, de amikor pénteken megpróbáltam újra kimenni futni, azonnal jelezte a szervezetem, hogy ezzel még koránt sincs vége a dolognak. Hétvégén Budapest, pihi, cimbizés, Bodies 2 és PastaCool kenőcsözés, és abban állapodtam meg a masszőrömmel, hogy egy kicsit megsegítjük a szervezetem némi leragasztással. A módszer a kinesio taping, ami egy aránylag új terápiás módszer. A 70-es évek elején egy  japán csontkovács, dr. Kenzo Kase fejlesztette ki. Európában, köztük Magyarországon csak több évtizeddel később vált ismertté. A módszer és a felhasznált eszköz, a kinesio tape, fokozatosan érték el ma ismert kinézetüket. Ma a kinesio taping módszerét az egész világon alkalmazzák, nemcsak a sportgyógyászat területén, hatékony segédeszköz a rehabilitációs kezelések, fizioterápia, pediátria, ortopédia és az állatgyógyászat területén is. A kinesio tape felgyorsítja a rehabilitáció és felépülés idejét, lehetővé teszi az aktív, sportos életbe való gyors visszatérést. Leggyakoribb használata az izmok túlzott igénybevétele és megterhelése esetén, az izomgörcsök és -sérülések megelőzése érdekében, az izomfelépítés tehermentesítése és javulása érdekében, a duzzadások kezelése során, az izületi panaszokra, laza izületre, stb. (Forrás: http://www.kinesiotaping24.hu)

Szóval,  - ahogy látszik - most le vagyok ragasztva és nagyon reménykedem, - és hiszek a javulásomban -  hogy 4 év után csak el tudok indulni ezen a jubileumi 15. Kékes csúcsfutáson és a tervezettnek megfelelően, kb. 50 perc alatt fel fogok érni a "kőhöz". Sajnos nagyon közel van ez az időpont és nem tudható mi zajlik a térdemen belül, ezért arra is gondolnom kell, hogy lehet el kell halasztanom ezt a versenyt és a júniusi Börzsöny Trailt is, de egyenlőre most a gyógyulásra kell koncentrálnom és majd meglátjuk, hogy mit hoz ez a hét. Az biztos, hogy sérülten nem fogok rajthoz állni! Most fix, hogy nem!

Testünk testközelből

Kb. kedd óta, mikortól elkezdett olyan iszonyatosan fájni a térdem, egyre nagyobb és nagyobb érdeklődéssel fordultam a Bodies 2 kiállítás felé. Bár sokat tudok a saját futóművemről, de mégis kíváncsi voltam, hogy vajon melyik az apró kis alkatrészem, amelyik egy kis túlerőltetés során nekem annyi fájdalmat okoz.

Kapóra jött egy ingyen fuvar, ezúton is köszi Laló még1x, és felcsavarodtam Pestre, ami több ízben is jól és még jobban jöhetett volna ki, - ez egy másik történet - de így együtt lóghattam a Tesómmal, Pancsival, régen látott cimbimmel Kempessel, akivel eldöntöttük, hogy vasárnap délelőtt megnézzük a kiállítást. Szupper! :))

Amúgy a 7vége nagyon frankón telt, nagyokat sétáltam Rozogával, bámészkodtam, - szóval majdnem minden hunderprocig volt, de nem panaszkodom.

Király utca 26. VAM Design Center, 3700 HUF és kezdődjön a misszió! Belépéskor belénk verték a szabályokat, hogy se fotó, se tapi, semmi bizonytalan mozdulat és irány az alagsor "Angava!"

Néhány lépcső lefelé és máris egy másik világba, az emberi test rejtélyes világába érkeztünk. Kezdetben a vázrendszer, a csontok kerültek bemutatásra, - számomra talán itt a 3 legérdekesebb dolog közül az egyik az a járomcsont volt, mivel ezt tudjátok, hogy 3 helyen eltörtem és ugye csak némi titán felhasználásával "drótoztak" össze, aztán ami szintén nagyon érdekelt, az a térd és csontjai, porcai. Igazán érdekes volt élőben látni a meniszkusz gyűrű 8-as alakját tudván, hogy nálam ebből a 8-ból hiányzik egy nem kicsi darab. Képről már láttam, meg a google-nak volt egy spéci alkalmazása, ahol sok okosságot meg lehetett tudni az emberről, de így élőben egész más volt. A 3. dolog itt a fül csontoskái voltak, - kengyel, üllő, kalapács. Hihetetlen, hogy ezek a kis alkatrészek mire képesek :))

Ezt követte az izomrendszer bemutatása, és az izmok típusai. Itt minden olyan testrészünket bemutatták a kiállítók, amelyben izom van. Kezdve a láb izmaitól, egészen a 6 szemmozgató izomig. Nagyon érdekes volt, hogy milyen izmok dolgoznak azért, hogy az ember gyereke 3:18-as 1000 métereket tudjon futni nyitott szemmel. Megvizsgálhattam, hogy milyen izmok azok, amelyek tökéletes kidolgozásáért megkaptam a Közép-Európa Legszebb Férfi Alsótest címet :))
Aztán az izomrendszert fokozatosan kiegészítette az idegrendszer, a keringés és a belső szervrendszerek. Fokozatosan haladtunk kívülről egyre jobban, az ember legmélyebb bugyrai felé, - szív, tüdő, máj, bélrendszer.
A tüdő és a máj esetében különösen nagyobb hangsúlyt fektettek a prevencióra a kiállítás készítői, ugyanis bemutattak egészséges és a rákos szerveket.

Külön részt képviselt az agy, gerincveló - ahol megtudhatta a látogató, hogy mi, miért felelős. Minek köszönhetjük, hogy ez a gépezet, amit úgy hívunk emberi test, ilyen tökéletesen működik. A kiállított preparátumok egyáltalán nem voltak rémisztőek. Semmi morbid és visszataszító érzést nem keltettek, - nagyon precízen be lettek mutatva az agy részei, - kisagy, szürkeállomány, gerincvelő, a gerincből kilépő idegek, stb.

Megmondom őszintén, hogy ez a rész és a nemiségek annyira nem is kötöttek le, - ez utóbbi egy kicsit elnagyolt volt, - nő nemi szerv, egy heremetszet volt kiállítva

Haladva tovább a kiállításban a nemi szervek után a szaporodás következett. Itt csak néhány tábla utalt arra, hogy az ember keletkezésével kapcsolatban fogunk némi információt kapni. Bemutatásra került az emberi fejlődés fázisai, hogy X hetesen már milyen fejlettségi szinten tart egy embrió. Itt nagyon hiányoltam azt a szakaszt, ahogy elkezdődik a sejtosztódás és a megtermékenyült petesejt elkezdi útját és beágyazódik a méhbe. 

A szaporodást elhagyva az utolsó terembe érkezett a látogató, ahol egy nagyobb metszet került kiállításra, - kicsit ilyen összefoglalás jellege volt a kiállításnak, a látottaknak. Ismét rávilágítottak az emberi test csodálatos mivoltjára.
Most engedjetek meg néhány szubjektív véleményt! 

1., Először is nagyon jó volt, hogy mellénk szegődött egy "tárlatvezető" orvostanhallgató kolléga, akinek tárlatvezetése parádés volt, és amúgy ezt a rendkívül passzív kiállítást befoghatóvá tette.

2., Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon passzív volt a kiállítás, - csak olvastam és olvastam, semmi audiovizuális anyag, semmi "megfogható" dolog nem volt bevetve a látogató ismeretének bővítésére. Egyszerű kísérletekre gondolnék, amit pl. a háziorvos is elvégez, vagy pl. a szív bemutatásakor a szívverés hangját meg lehetett volna hallgatni, vagy valami hasonló...

3., Jöttem, láttam, elmentem üres kézzel..., mert semmi "szuvenírt" nem lehetett venni. Ne gondoljatok vad dolgokra, de szívesen vásároltam volna valami apróságot, vagy könyvet, stb...

Összefoglalva a látottakat elmondhatom, hogy egy nagyon kulturált (nem rémisztő és undorító) és informatív kiállítás a Bodies 2, amelyből a szimpla érdeklődő is sokat profitálhat. Ha nincs ott a doktorjelölt srác, biztosan szegényebben távozok, de így rengeteg új tudással és élménnyel gazdagodtam.

Szeretem (a) Linz(er)t!

Ma 2 hete már ilyenkor már talpon voltam (6:00), mivel a Miami Vice örök klasszikusára ébresztettem a Mestert és magam, remélve, hogy életem emlékkönyvébe egy újabb célkitűzést pipálhatok ki, hogy Linzben 2012. április 22-én, 3 óra alatt lefutom a maratont (42,195 km), ami már egy nagyon régóta dédelgetett álmom volt.
De, hogy ne fussunk ennyire előre a történetbe, még valamikor tavaly találta ki a Mester, hogy mi lenne, ha 2012-ben Linzbe mennénk el maratont futni, mivel ekkor még egész hűvös az idő, a pálya is klassz, sok futó indul és biztos jó lesz a hangulat.
Valamikor idén, az év elején, még a zseton ugrás előtt leneveztünk és folytattuk az edzéseket, hogy igazán kemények legyünk. A felkészülési időszakban - a hazai pálya előnyeit kihasználva - a Mesterrel megdöntöttük a félmaratoni időrekordunkat és ezen feltüzelődve sokkal könnyebben vészeltük át a betegségeket és a fárasztó edzéseket. Ahogy napról-napra közelebb kerültünk a jeles dátumhoz, fokozatosan csökkentek a kötelező edzésmunkák mennyiségei és már minden gondolatunk a maraton körül forgott.

Végre elérkezett az a bizonyos péntek, - az utazás napja. Már mindent frankón bestokiztam (civil- és versenygúnya, kokszok és mérgek és mindenféle űrtechnológiai fejlesztések) :)) és a Mester is, ahogy szokott hajszálpontosan érkezett, hogy felszedjen, hogy nekivágjunk utunk első szakaszának. Útközben beiktattunk egy kis shoppingot, hogy a Mester beszerezze az idei év sztárnövényeit a kiskertjébe, - valamilyen csodaszedert és számomra furcsa nevű sétányrózsát, ha jól emlékszem. A gyors vásárlás után pik-pak megérkeztünk Matyiékhoz, autócsere, majd egy ebéd elfogyasztása után már folytattuk is utunkat Linz felé, ahova végig autópályán keresztül csapattuk, így valamikor negyed 7 körül már meg is érkeztünk a szálláshelyünkre.
Gyors check-in után elfoglaltuk a szobáinkat, ami egy régi, de felújított kollégiumban volt a város zöldövezeti részében, a város felett, a "hegyekben". A szobák rendezettek voltak, tiszták, vastag vasbeton fallal elválasztottak, így a net a szoba hátsó részeiben már nem is volt fogható, - valószínű, hogy egy atomtámadást is túléltünk volna bennük. Az esti közös vacsi elfogyasztása után még tettünk egy kis sétát a szálláshely környékén, belenéztünk egy focimeccsbe is, ahol a Linz II. oszt. csapata játszott és hál' Istennek nyertek is, így nem kellett szaladnunk a feldühödött hazai szurkolók elől.

Másnap reggel vidáman ébredtem, reggeli, kaja, kávé, ellátmányteszt, hogy lássam, hogy miből fogok futni másnap. Alapjában véve rendkívül bőséges volt a felhozatal, bár pont a favoritom, a tojás nem volt, de helyette a sonkás/sajtos pirítósba helyeztem a bizalmam. Miután mindenki elkészült, elindultunk a városba, hogy felvegyük a nevezési csomagot és az expón is bogarásszunk egy kicsit. Nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy elég minimalistára lett véve a startcsomag. Úgy látszik itt is felütötte a fejét a válság, ugyanis a klasszikus tengerészzsák helyett - mivel a Borealis vegyi üzem volt a főszponzor - egy nagyobb, zsinórozott műtrágyás zsákba kaptunk meg a limlomot. Újabb meglepetésként ért, hogy csak 1 pólót fogunk kapni, azt is csak a verseny végén..., - célprémium :))
A nevezés után még az expón szaladgáltunk egy kicsit, felpróbáltam egy varázslatosan szép cipőt, ami ilyen dreamcsuka volt mindig is, de sajnos nem a betervezett 100 EUR-os ár felett volt, így nem vettem meg, - talán majd ősszel, ha már olcsóbb lesz. Az expót követően visszagurultunk a szállásra, ebéd és csendes pihenő. Amíg a többiek pihentek, szundítottak, én elugrottam a közelben lévő városi botanikus kertbe és megnéztem a virágocskákat és persze csináltam egy csomó fotót Anyukámnak. Íme a link: Képek

A délutáni sziesztát követően ismét átadtuk magunkat a gasztronómiai élvezeteknek, mert beautókáztunk megint a városba, hogy egy "remek" pizzát elfogyasszunk. A Mester még itthon kinézte az Amici Pizzériát, amiről oly sokan, oly sok szépet és jót írtak...
Na, frankón megérkeztünk, mivel nem volt foglalásunk, ami már öreg hibának tűnt egy félig üres étteremnél, csak egy sarokba kaptunk egy 4 személyes asztalt. Egy "hirtelen" kolléga lett a pincérünk, akinek nem kifejezetten a higgadtság volt a legfőbb erénye. Gyors, erőltetett menethez hasonló rendelésfelvétel után meg is kaptuk a kis vacsoránkat. Minden nagyon finom volt, csak Ági a spagetti helyett valami pennés cuccot kapott, Matyi pizzáján valami combos olasz Erős Pista volt és a csirke melles pizzáról még hallani sem akartak, amit igazán szeretett volna Matyi, én pedig még egy Radlert szerettem volna meginni, de helyette pedig kaptam egy pohár sört.
A legviccesebb dolog persze a Mesterrel történt, ugyanis rendelt egy cipollino pizzát, a tonhalasat és persze ideges kolléga nem kérdezte meg, hogy a tonhalas, vagy a sima legyen, így kapott egy sima pizzát és rajta egy rahedli hagymával. A Mester szemei igen csak kikerekedtek, de hirtelen kolléga 1 szempillantás alatt rávarázsolt némi tonhalat és máris tonno e cipolla pizzaként ismét feltálalta a korábbi mezei pizzát. Erről az élményről a Mester hazaútban egy rövidke kis előadást tartott, íme: Attila előadása Peti nyerítéseivel
Az este hátralévő részében még sétáltunk egy picit a befutó rész környékén és titkon magunkban abban reménykedtünk, hogy másnap tényleg jó időnk lesz és a beígért 50 km/h órás nyugati szél és az eső valahogy csak kikerüli majd Linz városát a maraton ideje alatt.

Eljött a nagy nap! 6 órára volt beállítva az óra, vagyis a telefon. A gúnya már kikészítve annak rendje és módja szerint, a bőrönd összepakolva, menetre kész. Már 6:47-kor lementünk reggelizni, az ellenfelek is már túrták magukba a sok energiát. Én a kitesztelt pirítós, sajt, sonka, csésze kávé kombót nyomtam be az arcba, majd gyorsan elhúztunk a koliból és már zizegtünk is a verseny helyszínére. Már 1 órával a start előtt full le volt zárva a város, és a Duna másik oldalán találtunk parkolót. 
Némi séta után elértük a ruhaleadási helyett, ahol gyors öltözés és vetkőzés után elindultunk a starthoz, ami egy autópálya hídján volt. Mivel nem volt túl meleg, ezért egy sima pamut póló és egy nejlon esőkabát volt rajtam, hogy melegítsen. Az agyamban folyamatosan a Mester szavai jártak, hogy mit hogyan, mennyit, merre, miközben rá-rápillantottam a kezemre, ahova a gélezési pontokat írtam rá tollal. A starthoz vezető úton még könnyítettem magamon, majd kis csapatunk szétszakadt. Ági ment tovább Matyival, mi pedig megpróbáltuk beverekedni magunkat a 3 órás futók elé, ami nem volt igazán egyszerű. Olyan tömegben találtuk magunkat a Mesterrel, hogy nem sok, de egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, - test a testhez, váll a vállhoz szorosan ért. A pólómat alig tudta a Mester levakarni rólam, mert a karomat nem tudtam felemelni. Ruha, póló le, utolsó pacsi a Mesterrel és...

START!
Elég jól rajtolt el a mezőny, nem volt túl sok tipegés és topogás, hanem mentünk rendesen. Gombot nyomtam és hajrá. Igyekeztem kikeveredni a mezőnyből és a szokásos módon az útvonal szélén próbáltam menni, hogy ne kelljen túl sokat csalinkázni. Az első kilométereket tök gyorsan el is értük és a pulzus is rendben volt, - gondoltam magamban még sok ilyet és akkor nem lesz nagy gond. Kezdetben kihasználtuk a hátszél kellemes hatását, majd visszafordultunk a belváros felé ez kb. 4-5 km környékén történt. Itt természetesen ahol lehetett bújtam, vagy ha nem sikerült, igyekeztem okosan gazdálkodni az erővel. Itt is voltak természetesen felüljárók, de ott a Mester szavainak megfelelően szépen visszavettem a tempóból és leküzdöttem azt a pár métert. Folyamatosan figyeltem a pulzusom, és figyeltem magam, a társaim, hogy ne nagyon ragadjak be senki mögé ha összegyűlne egy kisebb tömeg, és ne essek ki a jó kis ritmusomból. Miután 7-8 km környékén ismét átfutottunk a Duna felett elhaladtunk a célegyenes mögött, ahol már a tribünökön rengeteg ember ült és biztatta a váltók 1. futóit.
Hamarosan elérkeztem az első gélezési ponthoz (9,5 km) ahol benyomtam a motyókát némi vízzel és persze egy kis izót is hegesztettem utána, mert ha már kitették az asztalra, akkor csak elveszek egy fél palackkal, amiből persze jó ha 2 kortyot ittam.
Kb. ekkor húztam meg a nyakam, amikor menet közben kifújtam az orrom. A klasszikus "kicsapós" trükköt mutattam be, de sajnos fújás közbe, az oldalra kifordított felsőtestemet meghúztam nyakba/hátba..., - ku...a fájt, nyilallt, de úgy gondoltam, hogy simán ki tudom lazítani és igyekeztem elhessegetni a fájdalmat. 
Ezt követően Linz külvárosi része felé vezetett az utam, ahol már nem voltak túl sokan az utcákon, de itt is sok apró élmény ért. Ami nagyon "kedves" volt, hogy egy földszinti lakás ablakába  kitettek egy nagyobb hangszórót és onnan nyomatták a szuper muzsikát, vagy, hogy a 4. emeletről kiabáltak és biztattak. Ennek a szakasznak (10-13 km) a legsivárabb része az  elhagyatott vasúti vágányok mellett vezetett el, de ide is kihelyeztek a szervezők hatalmas hangfalakat és azon mindenféle zenék szóltak, amitől igen csak jókedvre derültem.

Csak mentem és mentem újra a belváros felé, egyre közelebb és közelebb volt a cél. Az idő és pulzus nagyon szépen alakult, kb. 155-157-es pulzussal 4:05-4:10-es kilométerekkel faltam a távot, míg a célegyenesbe érkeztem...., de sajnos még a sajátunkba, hanem a félmartonistákéba. Óriási ováció, pom-pomos lányok, zene, taps, tánc, - na jó tánc nem volt :))  de tényleg nagy üdvrivalgással köszöntötték a futókat, csak nekünk még hátra volt a táv fele és a tribünös célegyenes előtt elfordultunk balra és nekivágtunk a második etapnak. Az első részt 1:25:59-es idővel zártam, ami 4:05-ös kilométereket jelentett.
Újra kifelé haladtunk a centrumból és egy olyan szakaszhoz értünk, aminek a végén volt a fordító chippes ellenőrző ponttal. Megfordult a fejemben, hogy átlépem a bóját és visszafordulok, mert ezen a szakaszon erős pofaszél volt, ami nem igazán tetszett, de inkább nem tettem meg. Ahogy elértem a fordítót (23,5 km) az egyik kedvenc számomat játszotta a hangos, amitől majdnem táncra perdültem. Ekkor találkoztam utoljára a  Mesterrel, akinek olyan higanyszerű volt  a mozgása, mintha most kezdte volna el az egész futást.

Mivel még otthon megnéztem a pályát és frissítő rajzot, ezért úgy építettem fel a stratégiámat, hogy 28 km-nél fogom megenni a 3. gélemet, - erre tessék, 27 km-nél nagy meglepetésre ott volt egy fullos frissítő állomás. Sejtettem, hogy 28-nál nem lesz egy másik frissítő pont, de mégsem frissítettem. A sejtésem be is igazolódott, mivel tényleg nem volt 28-nál semmi, így nem volt mit tenni, magában, 2 nyelésre leküzdöttem ezt a émelyítős masszát. Ragadt a kezem, a torkomban volt az egész, de szerencsére nem volt túl tömény és lassan az íze is kikopott a számból.
Utam most egy ilyen kiskertes, zöldövezetbe vezetett (30-33 km), - olyasmi volt mint Pallag, itt is szurkoltak az emberek és kb. a 32-es km táblánál eldöntöttem, hogy egy kicsit jobban elkezdem nyomni, mivel elég erősnek éreztem magam, meg úgy gondoltam, hogy 4 percesbe is simán tudok menni és persze tudtam azt is, hogy 35 km-nél újra gélezni fogok. Így egy kicsit feljebb toltam a pulzus 160 környékére és elkezdtem "száguldozni". Gyorsan magam mögött hagytam a kerteket, a kb. 2 m2-es kis kunyhócskákat és nekivágtam az utolsó felvonásnak, amit egyből in medias resszel kezdtem, ugyanis egy felüljáró volt az első műtárgy ezen a szakaszon. Ezt leküzdve tovább haladtam a 3:55-4:00-ás tempóban, de nagyon könnyedén. Az első maratonomon valahol itt jött a fal, de most semmi. Se egy kellemetlen érzés, se egy fájdalom, - tényleg minden szuper volt, a roggyant térdem annyit sem mondott, hogy fapapucs... :))
A következő komolyabb emlékem valahol 37 km környékére jegyzem, amikor csúnya szembe szél fogadott, és persze se előttem, se mögöttem senki, semmi esély a bújásra. Nem volt mit tenni, lezúztam és pont! Aztán csak fogytak és fogytak a kilométerek és fejben az Oxigén Kupa körei jártak és elkezdtem lepörgetni a tájat, a földutat és már csak azt számoltam, hogy még 2 oxigén kör és bent vagyok. Ahogy közeledtem a cél felé, úgy 40-41 körül azt vettem észre mintha eltűntek volna az emberek az utcáról és csak mi, futók vagyunk az úton. El is bizonytalanodtam, hogy biztos nem kellett volna már elfordulni, vagy befordulni valahol. 
De nem! Mert egy jobbos után - az előző napi sétának köszönhetően - már megismertem a környéket és tudtam, hogy jó helyen járok. Tudtam, hogy innen már csak egyenesen kell futni. Mentem, ahogy a lábam bírta, és amikor elértem a sétáló utcához vezető termésköves szakaszt, és az órámra pillantottam, már tudtam, hogy meglesz a kitűzött cél. 

Tömeg, csajok, tapsvihar, pom-pomos lányok, ováció, ujjongás, a nevem kiabálása (rá volt a rajtszámra írva a keresztnév) fogadott végig a célvonalig, amit 2 óra 50 perc 35 mp-cel léptem át. Örömmámorban és eufóriában úsztam, elérzékenyültem, mert egy óriási teher volt bennem és végre azt a rengeteg munkát eredményre tudtam váltani.
Ezzel az idővel a 32. lettem a befutott maratonisták között és 6. az M35-ös korosztályban. Az átlag tempó 4:03-as lett, ami 14,84 km/h sebességet jelent. 
Az időmérő cég weboldalán még további sok szép statisztika megnézhető, amiért klikk ide: Statisztika
Érem a nyakba, szélvédő esőkabát rajtam és irány végre a frissítő és a jól megérdemelt befutópóló. A boxban gyorsan magamhoz vettem sok-sok folyadékot, kb. 1 liter kólát, 2-3 pohár Radlert, 2 pohár Radlerkólát és ettem egy péksütit és még masszíroztatni is bementem. Ekkor kerülhettem el a Mestert, aki szintén nagyon szép időt futott: 3 óra 6 perc 41 mp. A maszatás után találkoztam Matyival és Ágival is, együtt eszegettünk és ittunk, majd 3-ban elmentünk a csomagunkért, ahol a Mesterrel kiegészülve már a zuhany felé vettük az utunk. Gyors mosdás, öltözködés, és irány vissza a kocsihoz, amihez még vagy 1,5 km-t nyomni kellett még, de szerencsére már csak gyalogolva.

A Duna parton bepakoltunk a kocsiba, elbúcsúztunk Linztől és hazafelé vettük az irányt. Útközben mindent, ami még a zsákomban volt magamhoz vettem. A 2 dobozos Radlertől, a madárlátta rántott palacsintáktól és egy csomag citromos nápolyitól egészen jól lettem. Olyan jól haladtunk hazafelé, hogy már fél 10-kor a lakásba voltam nyakamban az érmemmel és az új maratoni időeredményemmel.

Szeretem Linzt, szeretem a linzert!